A kupolaváros titka és más történetek

„Ki ne emlékeznék a Műkincsrablók a kisbolygón című fantasztikus regény három kis hősére, Donra, Larsra és Arielre. A jókedvű, egymást folyton ugrató, nagy tettekre is kész jó barátok ezúttal izgalmas feladat előtt állnak. Saját maguk vezette űrhajón egy űrhajósképző tanfolyam felvételi vizsgájára utaznak. Az időt persze izgatott tanulással töltik – de nem sokáig. Engedelmeskedniük kell a meteorriadóban elhangzó parancsnak. Szálljanak le a Mars felszínére, ahol a kupolavárosban találnak majd védelmet… A három fiú engedelmeskedik a parancsnak, s ezzel kezdetét veszi a félelmetes, titokzatos, lélegzetelállítóan izgalmas események sora! A regényről tudni kell még, hogy a Műkincsrablók a kisbolygón című regény önállóan is olvasható folytatása” – ezzel a fülszöveggel jelent meg 1982-ben Nemere István regénye, A kupolaváros titka. Huszonhárom forintba került a kötet a könyvesboltokban és az újságárusoknál, meg hát a különféle standokon, ahol még országszerte forgalmazták.

Némi jóindulattal nagyjából tizenegy éves lehettem akkoriban – jóindulat hiányában még annyi sem. :-) Nálunk pedig akkoriban az volt a szokás a családban – és annak számomra, a szüleim korai válása miatt kisgyermekként különösen fontos több ágában is egyformán –, hogy nyáron a tengerre mentünk nyaralni, az Adriára, a téli szünidőben viszont Gyulára, a gyógyfürdőbe pihenni. Nekünk ez utóbbi volt a telelés, s érdekes módon ausztriai vagy szlovéniai, esetleg bulgáriai síelés, vagy bármiféle téli sportok soha szóba sem kerültek...
Soha nem voltak például sítalpak a lábamon, s így, immár ötvenegy évesen, úgy gondolom, ezen most már nem is nagyon kell igyekeznem változtatni.
Nem tudom, mi történhetett abban az esztendőben, s miért alakult úgy, hogy a nyáron is Gyulára mentünk a tenger helyet (vagy mellett... vagy előtt... vagy után...), sejtelmem sincs, nem kötötték az orromra. Be kell vallani azonban azt is, hogy a gyerekeket nem nagyon becsülték meg abban a közegben – ott nálunk 😕 –, s különösen édesanyám részéről ennek igen sok hátrányát kellett átélnem már akkoriban is, és igen, többször éppen Gyulán is. A gyerek kellék is volt és eszköz is egyszerre, anélkül, hogy bármibe beavatták volna. Hogy emberszámba vették volna.. Nemhogy esetleg még meg is kérdezzék bármiről is.
Arról sem, amit épp rá hivatkozva „követtek” el...
Igen korán, még egészen fiatalon, teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul ért hát néhány olyan kijózanító meglepetés önmagammal kapcsolatban – mint holmiféle önismereti teszt vagy kvízjáték eredményeként – ezeken a teleléseken és kivételes nyaralásokon, amire sohasem számítottam volna. Hmmm... – mondhatni –, hát ilyesmit valóban nem feltételeztem volna saját magamról...
Én meg aztán egyébként is olyan gyermek voltam, akit nem nagyon lehetett betuszkolni, bezavarni a vízbe – különösen nem a különféle medencékbe, hiszen én az élővizeket szerettem: otthon, a zentai házunk előtt a Tiszát, no meg persze a természetesen már akkor is viszonylag távoli, de a korabeli viszonyaink és körülményeink mellett mégiscsak a mostaninál jelentősen közelebbi tengert –, ugyanakkor pedig a fürdő szabadtéri részében sokkal jobban szerettem a fák alatt heverészni, az árnyékosban leterített törölközőn, vagy amolyan széthajtogathatós szivacson, és olvasni bármit, ami épp a kezem ügyébe került.
A tengeren is ezt csináltam, olyankor a különféle délszláv kiadóházaknak az erre az alkalomra tartogatott archív készletének nagy részét én vásároltam fel, bespájzoltam, Lunov Magnus strip, Zlatna serija, miegyebek... Ezekkel a kiadványokkal nyaranta kitapétázták a tengerparti trafikok kirakatát, amelyek előtt én kiskölyökként lenyűgözve álltam. Saját jövedelmem akkor még nem lévén azonban csak annyit vásárolhattam fel mindezekből, természetszerűleg, amennyit a szüleim megengedtek, vagyis hát amennyire anyám vagy apán pénzt adott.
Gyula, 1982 (vagy talán inkább '83?...), nyár. Anyám időnként kikergetett a fák alól és elzavart a medencé(k)be. Úszni. Egy hatalmas csúszdára emlékszem erről a nyaralásról Gyuláról, amelynél hosszan kellett sorban állni. De én minduntalan kiálltam a sorom és nagyon sokszor felmásztam azon a létrán, amelynek távját teljesíteni kellett ahhoz, hogy újra és újra lecsúszhassak rajta.
A csúszda vélhetően nem volt olyan iszonyatosan magas, mint ahogyan az emlékeimben rögzült, inkább csak a korabeli méreteimhez képest lehettek oly annyira riasztóak, s egyszersmind lenyűgözőek a dimenziói...
Az nem is trafik, nem s bódé, tulajdonképpen csak egy jól megpakolható pléhstand volt ott a gyógyfürdőben, ahol az újságokat árulták, de jó, rendben, mondjuk újságos standnak. Magyarországon azonban nem volt olyan aktív és gazdag a képregénykiadás, a képregényes publikációk sora, mint a korabeli Jugoszláviában, ezért hát nem nagyon találtam ott ilyesmit. Ha jól emlékszem, a Titok a kráter mélyén volt az egyetlen. De igazából nem nagyon bánkódtam emiatt, mert amikor elfogytak a képregények, automatikusan váltottam könyvekre, anélkül, hogy észleletem volna a különbséget. Nálam valahogy gyermekként mindenképp elsőbbséget élveztek a képregények, de ha nem volt kéznél ilyen alkalmas olvasnivaló, akkor gond nélkül elővettem a kép nélküli regényeket is. A Titok a kráter mélyén címlapján szép nagy betűkkel szerepel Nemere István neve – természetesen alkotótársa, Haui József mellett –, így hát, amikor már nem maradt több kedvemre való képregény a gyógyfürdő pléhstandján, megláttam ám, hogy ő a szerzője A kupolaváros titka című regénynek is...
Nem telt bele tíz percbe, hogy összerimánkodjam édesanyámtól és környezetétől az ennek megvásárlásához szükséges huszonhárom forintot...
Ezt a könyvet azóta is őrzöm.

Hát igen, erről még majd úgyis sokat fogok mesélni, ha ez a blog valóban a túlélésre játszik... 😎

Van itt néhány fénykép a családi fotóalbumból, Gyuláról, ebből az időszakból:

Gyula, 1975 májusában – A medence szélén ülő sorban balról a második édesanyám, Sarnyai Mária, jobbra tőle Mitar Tomić, vagyis Mito, a mostohaapám – Sajnos, senki mást nem ismerek fel erről a képről

Gyula, 1985 januárjában – Ez a felvétel Elefánték nappali szobájában készült (talán épp én fényképeztem volna?...), a Béke sugárúton, édesanyám és mostohaapám látható rajta

Gyula, 1985 januárjában – Ugyancsak Elefánték nappali szobája a Béke sugárúton, ugyanaznap este: édesanyámtól és mostohaapámtól jobbra ül a barátjuk, egy moholi, Skita vezetéknevű férfi, de a keresztnevére már nem emlékszem – Mint látható is, ő szüleim korosztályába tartozott, elhunyt már szegény, nekem az ő fia volt a nemzedéki haverom, akár a barátomnak is mondhatjuk, akivel sokat lógtunk együtt ezeken a teleléseken, Skita Csaba, azonban már ő is meghalt egy szerencsétlen balesetben, amikor a faluban motoron elütötte egy autós, nekem legalábbis így mesélték, de mint már mondtam is, a gyerekekre abban a közegben nem sokat adtak...

Most még csak álljon itt egy részlet az akkor megvásárolt regényből:

Első fejezet

AZ ŰRHAJÓTÖRÖTTEK

– Mondd, mit csinálsz azzal a műszerrel? Miért tekergeted jobbra-balra?... Még a végén tönkremegy.

– Nyugalom, tudom, mit csinálok... Végül is, most én vezetem a hajót.

– Hát, ha te ezt vezetésnek nevezed...

– Most mi bajotok velem? Olyan szépen siklik a Mariska, hogy szebben már nem is lehet.

– Milyen riska?

– Mariska. Régi női név.

– Neked megint agyadra mentek a poros mikrofilmjeid... Tényleg volt idő, hogy nőket ilyen csúnyán hívtak?

– Szerintem szép név. Azért neveztem el így a hajónkat is. Mert az, hogy XB-8-as űrhajó, bizony nagyon primitíven hangzik.

– Primitíven? Ariel, vedd tudomásul, hogy ez a legmodernebb nukleáris meghajtású kis kutatóűrhajó, amit az utolsó évtizedben gyártottak... Ha nem hiszed, hát méltóztass egy pillantást vetni a gyártó cég táblájára, ott lóg a falon, nézd. – Don nyurga testét kinyújtva diadalmasan mutatta a fémtáblát.

– XB-8. Épült a Földön, és utána az évszám: 2352. Ez tíz évvel ezelőtt volt, ha nem tévedek.

– Ne veszekedjetek – mint már annyiszor, most is Larsnak kellett közbelépnie. Igyekezett a legkomolyabbnak látszani hármuk között. „Végül is, idősebb vagyok náluk – gondolta, de magában becsületesen hozzátette: – néhány hónappal...”

– Elhiszem, hogy Ariel jobban ért a történelemhez, mint én – kesergett tovább Don. – De az űrhajózás viszont nekem erős oldalam.

– Azért annyira nem vagyok elmaradott – a kis kövérkés Ariel hangjában lázadás bujkált. – Ismerem a régi dolgokat, de az újakat is. Ahogy elvezetnék egy régi parasztszekeret, úgy elvezetem az űrhajót is.

– Parasztűrhajót akartál mondani, nem? És különben is, mi az, hogy „szekér”?

Ariel kidüllesztette mellét. A mennyezetbe süllyesztett halvány lámpák fényében is látszott: most büszke, hogy előveheti tudását, megmagyarázhat valamit kevésbé tudós társainak. Ilyenkor érezte: mégsem töltött hiába oly sok órát a régi mikrofilmeket tanulmányozva, miközben társai különféle játékokkal ütötték agyon az időt.

– Szekérnek nevezték régen azt a négykerekű járművet, amit főleg a parasztok használtak. Ezen szállították a termékeiket, lovak vagy ökrök vontatták. Netán azt is megmagyarázzam, mit jelent a „paraszt”? Mezőgazdasággal foglalkozó egyén volt, növényt termesztett, állatot tenyésztett. A „ló” és az „ökör” pedig...

– Elég, elég! – Don mindkét kezét feltartotta. – Megadom magam. Ezt nem lehet kibírni!... Ennek a kölyöknek a fejében van a LERNO-3-as oktatógép teljes múltanyaga.

Ariel megkönnyebbülten felsóhajtott. Ugyanis, ha megkérdik, mi az „ökör”, bizony kiderült volna, hogy az ő tudása is véges. Élvezte győzelmét, és gyorsan hozzátette:

– Szóval a hajónkat Mariskának nevezzük... Lars közben egy táblázattal a kezében ellenőrizte a fedélzeti műszerek működését.

– Az idegen égitestet észlelő eltérítő radarrendszer működik... A hajtómű félerőn, sebesség: tizennyolc kilométer másodpercenként... Belső hőmérséklet, levegő páratartalma megfelelő... Most nézzük a pályaadatokat. Don, halljam a koordinátákat!

– Alfa 156, Béta 13, Gamma 88... Irány a Hold 8-as bázisa, leszállás tizenkilenc óra múlva várható. Haladásunk a kisbolygó övezetben keringő mesterséges űrállomástól kezdve egyenletes, a hajtómű negyvenöt százalékos erőbedobással dolgozik.

Ez a visszajelentés nem volt ugyan teljesen szabályos, de Lars csak legyintett. Megszokta – Don már csak ilyen. Ariel le nem vette tekintetét a műszerek mutatóiról. Igen, a Mariskán minden rendben van.

– Nemrég hagytuk el a Mars pályáját. Úgy átvágtuk, hogy csak úgy porzott – szellemeskedett ismét Don. Ébenfekete arcán az örök mosoly.

– Az öregeink biztosan aggódnak. – Lars bekapcsolta a műsorvevő rádiót, zenét keresett. Lehetőleg földi állomást, bár ilyen távol a Földtől a legtöbb adó műsora már bizony gyengén hallatszott.

– Apád csak megjátszotta a kemény fickót – mosolygott Ariel. – De az én apám is... Komolyan kezet nyújtottak. „Sok szerencsét” – mondták.

– Én majdnem elnevettem magamat – mondta Don.

– Én viszont nem – így Lars.

Apja tekintetét most is maga előtt látta. Tiros, a bányászati űrállomás parancsnoka szereti egyetlen fiát, Larsot. És nagyon szeretné, ha Larsból jó „űrember”, jó űrhajós vagy kutató válna. Anna, az édesanyja indulás előtt behívta a hálófülkébe, nyakába borult, és Lars valami forrót érzett az arcán. Anyja könnyeit.

– Az én őseim nem szívták mellre a dolgot – fölényeskedett Don. – A jó öreg Bertolt apuka összetévesztette a kezemet egy régi típusú üzemanyag-szivattyúval, fél óráig rázta, aztán megkérdezte, tudom-e az anyagot, nehogy leégjek a vizsgabizottság előtt.

– Anyámat is pont ez érdekelte – Ariel kövérkés arcán mosoly tűnt fel, gödröcske mélyült az álla közepébe –, hiába magyaráztam, hogy hiszen mindhármunknak sikerült az írásbeli felvételi dolgozat, azért hívtak be bennünket gyakorlatira és szóbelire...

– Pont ez izgat engem kicsit. – Don végre jó zenét talált, felhangosította, „rázott” egy sort a tüzes ritmusra, csak aztán folytatta mondókáját: – Mi az űrmanó lehet az a gyakorlati vizsga?

– Nyilván űrhajózási tudnivalók és azok átvitele a gyakorlatba. – Lars igyekezett mindig szabatosan fogalmazni, szép kerek mondatokkal beszélni; amiért nemegyszer vált Don gúnyolódásainak céltáblájává.

– Ezt mi is sejtjük. De azért nem ártana egy kicsivel többet tudni erről a dologról, mielőtt belevágunk.

– Már belevágtunk – bölcselkedett Ariel. – Láttátok, a nekünk küldött anyagokban sehol egy szóval sem említik, miből is áll, hogyan zajlik le az a gyakorlati vizsga... No, de fő a nyugalom – fejezte be eszmefuttatását állandó jellegű aranymondásával.

– Persze, csak nyugodtan. Én is mindig ezt hajtogatom – nem lehetett tudni, Don most komolyan beszél-e, vagy ismét gúnyolódik.

– Egy biztos – szögezte le Lars –, írásbeli dolgozatainkat jónak találták, tehát augusztus 16-ára meghívtak a Holdra, ahol a gyakorlati űrhajózástanból is vizsgákat kell tennünk az Általános Űrhajósképző Intézetben.... Ha ez is sikerül, négy évig Lunurbóban, abban a holdvárosi intézetben fogunk lakni.

– Nem szeretem a Holdat – fintorgott Ariel. – Olyan hideg, kietlen... Abban az intézetben van legalább mesterséges gravitáció?

– Az űrállomáson meg a kisbolygókon nem voltál ilyen finnyás – emlékeztette Lars.

– Az ember nem tudhatja, mi vár rá. Az is előfordulhat, hogy nem veszik fel mindhármunkat, csak mondjuk... Larsot. – Don egyik szemét behunyta, úgy lesett Larsra. De a fiú rendíthetetlen nyugalommal simított el homlokáról egy szőke fürtöt, végignézte a pályaelemző papírcsíkon kidobott adathalmazt, csak utána válaszolta:

– Ha tudjuk az anyagot, felvesznek mindhármunkat. Minek reszkettek? Egész életünket az űrben töltöttük, ott is születtünk. Nemegyszer kirándultunk űrhajóval. Minden alapvető dolgot tudunk. Annyit biztosan, amennyit az a sok földi gyerek fog tudni, akik velünk vizsgáznak. Gondoljátok, csupa szuperpilóta-jelölt jön a Földről?

– Zöldfülűek – nevetett Ariel megkönnyebbülten. – Azt sem tudják, melyik az űrhajó orra vagy tatja.

– Te csak ne örülj előre – szokásával ellentétben Don hirtelen pesszimista hangulatba esett. – Bárki jön is vizsgázni, azért készült mindegyik, amennyire csak tudott. Tizenhat évesek, mint mi, de nyilván átrágták magukat az anyagon. Mint mi.

– Mint mi – visszhangozta Ariel búsan.

– Fel a fejjel – nevetett Lars –, kozmosz vitézei! Azért nem mi leszünk a legrosszabbak. A maximális száz pontból összeszedünk vagy hetvenet.

– Hetvenötön alul szóba sem állnak velünk – kesergett Ariel, aztán, mint aki álomból ébred, körülnézett. – Fiúk, tudjátok, hogy már régen nem ettünk?…

*

Az űrhajó sebesen száguldott a kozmoszban.

Don elnyúlt az egyik heverőn. A Mariska háromszemélyes kis kutatóűrhajó volt, készítői nem hosszú távú repülésekre tervezték, mégis igyekeztek eléggé kényelmes berendezésekkel felszerelni. A falba süllyeszthető heverők egyben a legénység hálóhelyét alkották. A raktéren és a zsilipkamrán kívül lényegében csak a lakóhelyiségként használt nagyobb központi irányítófülkéből állt.

Ariel eltakarította az élelmiszer-automatából nyert ebéd maradványait. Lars három pohár gyöngyöző Kozmo-Colát hozott még, aztán maga is leült.

– Hány óra van?

Don, mintha csak erre várt volna, gúnyosan lecsapott.

– Nagyon lekötelezne, kedves űrtársam, ha azt is közölné, melyik idő érdekli: a földi idő, a holdi idő, űrhajónk saját ideje, netán a Marsé?... Esetleg az I-es Űrszektor ideje, avagy...

Lars sokkal egyszerűbben reagált. Az órájára pillantott:

– Tizenkettő múlott tíz perccel.

Ariel valamit számolgatott, látták, hogy mozog az ajka. Aztán kibökte:

– Alig huszonnégy óra múlva már a bizottság előtt leszünk.

– No és? Mit reszketsz, mint a... mint a... – Don hirtelenjében nem talált megfelelő hasonlatot.

Mindezt persze hiányos történelmi műveltségének köszönhette – ahogy ezt most Ariel gyorsan közölte is vele. A fekete fiú visszavágott:

– Te meg nem ismered a modern technikát. Mesélj csak a lézersugárról! Ez is benne van a tananyagban.

– A lézersugár... a lézersugár... – dadogta Ariel. – Koherens fénysugár... monokromatikus... A legnagyobb hatásfokkal gázlézerekből állítható elő... – lemondóan legyintett, gyorsan a kézi komputerhez lépett, a billentyűkön betáplálta a lézer szót, és a képernyőn megjelenő hosszú szöveg olvasásába merült.

Don a kövér fiú mögött intett Larsnak: látod, nem tudja! De a parancsnok fia másra akarta terelni a szót.

– Mit szólsz, apáék szó nélkül ideadták a hajót.

– Kölcsönadták – javította ki Don. – És nem szó nélkül, mert egymás között éppen eleget pusmogtak arról, ránk lehet-e bízni egy ilyen értékes... szekeret.

– Végül is majdnem felnőttek vagyunk. Hamarosan megkapjuk a nyilvántartási számunkhoz a háromjegyű felnőtt végződést.

– Én is unom már azt a három nullát a számom végén. Ha a Marsi Támaszpontra vagy a Holdra megyünk látogatóba apáékkal, és betolom a mágneses személyi lapomat egy bolti árukiadó automatába, bizony visszalöki, ha felnőtteknek való árut akarok venni... A fenébe is, még az automaták is alacsonyabb rendű embernek tartják a fiatalokat!

– Miért, rajtuk kívül ki még? – érdeklődött Lars, de nem figyelt már a válaszra, mert a jegyzeteibe merült.

Aztán váratlanul csapott le Donra:

– Hány részre osztható a Kígyó csillagkép?

– Kettőre – válaszolta éppoly gyorsan Don –, Serpens Caput és Serpens Cauda. Nyolc csillagból áll, a legtávolabbi százhetvenkét fényévnyire van a Földtől...

– Miből derül ki, hogy valamely csillagnak van láthatatlan kísérője?

– A színképvonalak periodikus eltolódásából.

– Mi az: optikai kettős csillag?

Don erre csak tátogott. Ariel viszont egyetlen mozdulattal lekapcsolta a komputer képernyőjét, és kapásból válaszolt Larsnak:

– Ha a nagy messzeségben két csillagot látunk egymás mellett a távcsőben, de alaposabb tanulmányozás és más adatok összevetése után kiderül, hogy ez csupán látszat, mert az egyik jóval a másik mögött helyezkedik el. Például a Telescopium – Távcső-csillagkép Delta Telescopii nevű csillagának van egy ilyen látszólagos csillagtársa, de míg a Delta csupán hatszázötven, a másik 1088 fényévre van tőlünk.

– Nagyszerű – helyeselt Lars.

Közben Don az ajkát harapdálva kutatott a jegyzeteiben, majd gyorsan ő is előrukkolt egy kérdéssel:

– Mi a heteroszféra?

– A földi atmoszféra része – felelte Lars a legkisebb habozás nélkül –, a tengerszint feletti nyolcvan-kilencven kilométeres magasságban húzódik. Arról nevezetes, hogy itt csökken az atmoszférát alkotó gázok részecsketömege.

– Űrhajóval megközelíthető?

– Nukleáris hajtóanyagú űrhajókkal a 2099-es europoliszi egyezmény értelmében tilos berepülni. Föld körüli dokkolópályára kell állni és...

– Jól van, jól van, látom, tudod.

– És azt tudjátok-e – most Ariel tette le a garast –, hogy mi a perc?

Donnak tátva maradt a szája. Sejtette, hogy Ariel csapdát állított. De nekigyürkőzött:

– A perc az óra hatvanad része... A körben egy fokot jelölünk perccel, a kör háromszázhatvan fokból vagy percből áll...

– Ezt használjuk a Föld és más bolygók szélességi és hosszúsági köreinél is. A fokok percekre oszlanak... – tette hozzá Lars, de a hangja is némi bizonytalanságról árulkodott.

– És még? – diadalmaskodott Ariel. – Szóval nem tudjátok? Hányféle perc van az időmérésnél? Van közepes napperc és csillagperc is. A csillagászatban…

Így évődtek még egy órácskát, aztán Lars automatikára állította a vezérlőberendezést, és a fiúk lefeküdtek. Eloltották a fényeket.

– Aludjatok, űrlovagok – morogta Don. – Jó éjszakát... Aztán nehogy optikai kettős csillagokkal álmodjatok, amelyek napórán figyelik, mikor üt a homokóra csillagperce...

*

Lars nyugodt álmát valami megzavarta. A fiú kényelmesen feküdt, jobb oldalára fordulva, halkan szuszogott. De valahol tudata legmélyén elszabadult egy csöppnyi jelzés, s a felszínre tört. Lars megmozdult, előbb a másik oldalára fordult, de az álom ragadós-nyúlós hálója lefoszlott róla, szabadult már. Érzékszervei működtek. Homályosan olyan érzése támadt, hogy hall valamit. De még nem tudta – mit. Aztán egy utolsó erőfeszítéssel feltört az álom felszínére, kinyitotta szemét, hallgatózott.

És már tudta, mi történt. A robotpilóta valamilyen bajt jelzett. A vezérlőpulton villogott egy piros lámpácska. Az ilyenkor szokásos füttyögő hangjelzés ébresztette fel a fiút.

A villogó lámpa alatt a hozzátartozó felirat: „Sürgős rádióhívás”. A fiúnak egy másodperc alatt elröppent az álom a szeméből, lenyomta a gombot, beleszólt a rádióadó mikrofonjába:

– XB-8-ast hívja?...

A készülék megreccsent, és a hangszóróból tisztán áradt egy ismeretlen férfihang:

– Négyes Űrszektor Irányítóközpontja hívja az XB-8-as űrhajót.

– XB-8-as jelentkezik.

– Hívja a parancsnokot a készülékhez.

Lars mélyet lélegzett. „Olyan kisfiús a hangom? – gondolta bosszúsan. – No, majd én megmutatom nektek...” Keményen válaszolta:

– Én vagyok a parancsnok. Lars Benero, az Astrea űrállomásról útban a Hold felé. Azonossági számom 28-16-82-10-000.

A hang gazdája egy pillanatig habozott, aztán megszólalt:

– Önökre is vonatkozik a riadó. A Négyes Űrszektor Mars-Hold közti részén, pontosan a D-26-os, 27-es és 28-as téregységekben hosszan elnyúló meteorraj vonul át. Iránya: a Hatos Űrszektortól a Hármas felé. Pályasíkjuk metszi a Mars-Hold űrközlekedési vonalakat. A raj átvonulásának időtartama előreláthatólag tizenhárom-tizennégy órát tesz majd ki. Erre az időre a Hármas, Négyes és Hatos Űrszektorokban elrendeljük az űrforgalom teljes szünetelését. Az említett szektorokban úton levő űrhajók azonnal vonuljanak vissza a szektor irányítói által kijelölt kényszer-várakozóhelyekre...

Ekkor már Don is ott állt Lars mellett. Az utolsó mondatokat ő is hallotta.

A férfihang folytatta:

– XB-8-as, közölje úti célját, rakományát, jelenlegi koordinátáit.

Don azonnal lenyomta a helyzetjelző komputer gombját. A kis fekete képernyőn ragyogva jelentek meg a számok, amelyek mutatták, hol tartózkodik az űrhajó abban a percben, az űr milyen koordinátái között.

– XB-8-as vagyok – kezdte Lars. – Úti célunk: a Hold, Lunurbo, az Űrhajósképző Intézet idei felvételi vizsgáira megyünk. Legénység három... – először majdnem azt mondta: három kiskorú, de végül mégis másképpen fogalmazott – három tizenhat éves fiatalember, korengedéllyel repülünk. Rakomány nincs. Helyzetünk... – bemondta a koordinátákat.

A szektor irányítóközpontjának komputere szinte azonnal kidobhatta a választ, melyik a legoptimálisabb távolságra levő várakozóhely az XB-8-as számára, mert a férfi máris közölte:

– Adom az új pályaadatokat... Táplálják be az automatikába... – elmondta a számokat, Lars az ellenőrzés kedvéért visszaolvasta. Az ismeretlen folytatta: – Ez a Marson levő kupolaváros, Lanita űrkikötője. Automatikus állomás fogja önöket célhoz vezetni, kövessék az utasításait. Vége!

A készülék kattant. Don és Lars összenézett. Aztán önkéntelenül is Ariel felé fordultak. A dundi fiú édesdeden szuszogott.

– Ezt semmi sem képes felébreszteni – mondta Lars mosolyogva.

– Talán, ha egy nagyobb meteor kapná oldalba a Mariskát... – felelte Don kissé ábrándozva.

Az új koordinátákat betáplálták az irányítórendszerbe. Azonnal érezték, hogy a hajó irányt változtatott.

– Nem érünk idejében a Holdra. Mi lesz a vizsgáinkkal? – aggodalmaskodott Lars.

Fejében számok kergették egymást, igyekezett kiszámítani, hogy a közbejött esemény miatt hány órás késést szenvednek.

– A vizsgabizottság vigasztalhatatlan lesz – vigyorgott Don kéjesen. – Szerintem nagy sírás-rívás tör majd ki köreikben, könnyekkel a szemükben futkosnak ide-oda, egymástól kérdezgetik: hát csakugyan nem érkezett meg az a három csodagyerek, a Lars, a Don meg az Ariel?... – A fekete fiú tekintete az alvó Arielre tévedt, szikrák gyúltak szemében. – Te Lars, kolosszális ötletem támadt!

– Még csak ez hiányzott – sóhajtott lemondóan Lars, de megkérdezte: – Milyen ötleted?

– Ko-losz-szá-lis...

– Képzelem. Általában iszonyú következményekkel járnak a te ko-losz-szá-lis ötleteid...

– Általában, de nem mindig – értett egyet Don váratlanul, és lelkesen folytatta: – De amit most kigondoltam, attól Ariel a falra fog mászni, súlytalansági állapot nélkül is!...

*

Hat óra múlva, csaknem egyszerre ébredtek. Persze most is Ariel volt az utolsó, aki kitántorgott a csöppnyi mosdóba. Mikor visszajött, az ajtóban megtorpant, és úgy meredt a külvilágot mutató képernyőre, mint aki hirtelen kísértetet pillantott meg.

Don könyökével oldalba bökte Larsot, mintha csak figyelmeztetné: no, kezdődik.

– Ez... ez mi?... – dadogta a fiú, falfehérre sápadtan. – Csak nem a Marsot látom? ... – A bolygó vöröses gömbje ott ragyogott előttük.

A képernyőre csak a fele fért el, olyan közel voltak már hozzá.

Néhol látni lehetett a nagyobb krátereket, hegyeket, óriási síkságokat.

– De igen, a Marsot látod – visszhangozta Don. – Csak azt nem értem, mit csodálkozol.

– De hát... mi a Holdra indultunk! – kiáltotta Ariel. Arcára döbbenet, hitetlenség keveredett. Kinyújtotta mindkét karját a fiúk felé. – Fiúk! Hiszen mi a Holdra...

– Milyen Holdról beszélsz? – érdeklődött Lars halálos nyugalommal.

Az automatikai ellenőrizte, tartja-e az előírt pályát.

– Hát a Holdról... Vizsgázni mentünk az űrhajósiskolába! – Ariel már teljesen kétségbeesett.

Don faarccal fordult Larshoz:

– Te érted, miről beszél ez?...

– Fogalmam sincs. Valami Holdat emleget.

– Biztos holdkóros...

Ariel a sarokba vágta zubbonyát, és kitört:

– A Göncölszekér bal hátsó kerekének repedt küllőjére... Ha mondom, hogy a Holdra igyekeztünk!

– Álmodtad. – Don légmentesen lezárt reggelicsomagokat vett elő a hűtőből, műanyag poharakat készített a lecsapható asztalkára. – És milyen vizsgát emlegetsz folyton?

– Űrhajósvizsgát... – Ariel majdnem elsírta magát. – Nem a Marsra indultunk, hanem felvételizni. Tényleg álmodtam? Akkor most hová megyünk?

– Látod, nem? – intett Don a képernyőre. – Előttünk a Mars.

– És... mit fogunk ott csinálni? – Arielt tényleg nagy megrázkódtatás érhette, mert ügyet sem vetett az eléje tálalt reggelire.

Az ő esetében ez igen komoly csapás csalhatatlan jele volt. Valahová a levegőbe bámult mereven, fásultan.

– Te beteg vagy. – Don barátja homlokára tette kezét, aggódva, mintha a lázát mérné.

Aztán Lars és Don összenevetett a fiú háta mögött. Lars intett: ne gyötörd tovább. Don visszaintett: még egy kicsit...

De egy éppen nem működő képernyő üveglapja tükörként verte vissza a helyiség képét, és Ariel meglátta integetésüket. Fellélegzett. Azért meglepően nyugodt maradt; úgy látszik, elhatározta, uralkodni fog magán.

– Szóval megint kitaláció volt az egész – sóhajtott –, gondolom, megint nemes-nemzetes Don uram ferde hajlamokkal terhes szürke agysejtjeiben született az ötlet...

– Természetesen – vigyorgott Don. – Mit szólsz, hát nem volt remek?....

– Remek volt – bólintott kövérkés barátjuk savanyú arccal, aztán Larsra nézett. – De tényleg, miért megyünk a Marsra?

Lars és Don reggeli közben elmesélte barátjának az éjszakai rádióhívás történetét. Ariel nagy érdeklődést mutatott a kényszerű marsi kirándulás iránt; azonnal előkereste a térképek közül a Mars két félgömbjét, és gyorsan megkereste Lanita kupolavárost. Aztán a komputerből lehívta a város adatait. 

Lars és Don közben jóízűen reggelizett.

– Gyere már, holdkóros – biztatta szelíden Don, de Ariel csak nézte a képernyőre kiírt szóhalmazt, és furcsa hangon így válaszolt:

– Gyerekek, itt valami nem tetszik nekem.

– Mi baj, dagi?

A dagi szóért Ariel általában haragudni szokott, most viszont csak ennyit mondott:

– Ez a Lanita... egy kupolaváros.

– Ennyit mi is sejtettünk – bólogatott Lars. – Végtére is a Marson a földi légkör hiánya valamilyen ésszerű építészeti megoldásra késztette az embereket. Ezért építettek kupolavárosokat.

– Nem erről van szó – legyintett Ariel idegesen. – Az űrlexikon adatai szerint a kupolaváros... lakatlan.

– Hogyhogy lakatlan?! – állt fel Lars. – A Marson van vagy két tucat kupolaváros, és mind lakott.

– Akkor Lanita kivétel – mutatott Ariel a képernyőre.

– Biztos, hogy jó helyen kerested? – kételkedett Don, és nagy harapásokkal igyekezett túl lenni a reggelin. – A Mars adatai a Naprendszer leírása II. kötetében találhatók. Komputerszáma 2122.

– Képzeld, én is ott kerestem – vágott vissza a fiú.

Lars közelebb ment, hangosan olvasta az adatokat:

„LANITA – marsi kupolaváros, épült 2149-2152-ben. Egyike a legkisebb ilyen típusú városoknak. A kupola maldronit-származékú fényáteresztő műanyag lapokból készült. Később felfedezték, hogy egyes kozmikus sugarakat ez az anyag nem szűr meg kellőképpen. E sugárzások az emberekre káros hatást gyakoroltak. Ezért a várost kiürítették; hosszabb ideig szolgált tudományos (geológiai, sugárzásbiológiai stb.) expedíciók ideiglenes támaszpontjaként. 2260 óta lakatlan. Mellette űrrepülőtér: a Marsi Támaszpont harmadrangú tartalék leszállóhelye.”

– Csak azt nem értem, hol itt a probléma – nézett fel Lars. – Nem városnéző kirándulásra megyünk, hanem azért, hogy nyolc-tíz órát várakozzunk az űrrepülőtéren, mielőtt ismét útnak indulhatunk. Teljesen mindegy, üres-e vagy lakott a kupolaváros, miközben mi mellette várakozunk.

– Különben is, automata irányító fog célra vezetni bennünket – tette hozzá fontoskodva Don. – Ezt is közölte a szektorirányító.

– Akkor nincs más hátra, mint várni, míg az automata jelentkezik a rádión. – Ariel visszaballagott az asztalhoz falatozni.

– Azt te csak úgy hiszed. – Lars néhány gombot nyomott le, egy másik adatot keresett. – A hajózási évkönyvek közlik az automata adók hullámhosszait... Itt van ni: 2179 MHz. Nekünk kell ráhangolni a készülékünket.

– Gyere, fejezd be a reggelit – Don nagyon szeretett rádiókat hangolni –, ezt majd elintézi helyettetek... hogy is mondtad, dagi? Nemes-nemzetes Don bácsikátok.

*

Reggeli után Ariel is megbékélt. Don felvette a kapcsolatot a lanitai automata rádióadóval. A hangszóróban hallották a monoton, ki tudja, hány évtizeddel ezelőtt szalagra játszott hangot: „Itt Lanita. Mars, tizenkettes körzet, kényszerleszállóhely automata célravezetője jelentkezik a 2179 MHz-es hullámhosszon. Célkövető berendezéseit hangolja rá erre a hullámhosszra, kövesse a jeleket... Leszállás huszonnégy perc múlva várható... huszonhárom perc múlva...”

– Azért kíváncsi lennék egy ilyen meteorrajra – ábrándozott Don. – Képzelem, úgy süvítenek el a hajó mellett, hogy az űrhajósok alig győzik kapkodni a fejüket. Szép kis tánc lehet.

– Addig örülj, amíg nem látod – hűtötte lelkesedését Lars komolyan. – Apa mesélte, egyszer átélt egy ilyen „rohamot”, hajójuk nem tudott már kijönni belőle, nem sok hiányzott ahhoz, hogy ott maradjanak...

Ariel nagy, kerek szemekkel hallgatta Larsot.

– Szörnyű lehetett! Brrr, jobb nem is gondolni rá. Inkább késsünk el a felvételi vizsgáról, semmint hogy lyukas űrhajóval, utolsó liter oxigénünkkel vánszorogjunk be egy holdi támaszpontra. Azért ezen is nyerünk ám valamit. Tudjátok mit?... Hát időt. Tovább készülhetünk a vizsgára. Nyertünk tízegynéhány órát.

– Hogy te milyen buzgó vagy mostanában – legyintett Don –, én inkább egy jó kis kalandra áhítoznék. Emlékeztek arra, mikor két évvel ezelőtt lelepleztük azokat a műkincsrablókat?… Az igen, az kaland volt! Durrogtak a sugárfegyverek, űrhajós üldözések az űrben, kemény férfiak csaptak össze kemény férfiakkal...

– Nem túlzol egy kicsit? – kérdezte Lars nevetve.

– Úgy rémlik, mi is ott voltunk veled, de azért ilyesmikre nem emlékszünk. Megszaladt a fantáziád.

– Mint mindig – bólogatott Ariel sajnálkozva.

Don hátba vágta őket nevetve.

– Fel a fejjel, űrkalózok! Én érzem, hogy hamarosan ismét részünk lesz néhány szép kis csetepatéban.

– Nyilván a felvételi bizottsággal fogsz összetűzni – mondta Ariel. – Persze, azon sem csodálkoznék... Ha te egyszer a fejedbe veszel valamit, harminchárom professzor sem veri ki onnan.

– Hja kérem, ez kemény fej – Don begörbített ujjával kopogtatta fejét, közben szájával egy üres tartály kongását utánozta.

„Leszállás tizennégy perc múlva...” – ismételte az automata rádió.

– Milyen gyorsan száguld az űrben a Magellán-felhő? – fordult Ariel váratlanul Larshoz.

A fiú csak egy pillanattal később értette meg, hogy barátja a tananyagból tesz fel kérdéseket.

– Legalább nyolcszáz kilométerrel másodpercenként.

– No jó – Ariel láthatóan sajnálta, hogy nem sikerült Larsot készületlenségen „rajtakapni”. Donhoz fordult: – Gyorsan mondd meg, hány nap alatt kerüli meg a Mars a Napot?

– Hatszáznyolcvanhat nap alatt – vágta rá Don.

– Nagy vagy! – Ariel nem is titkolta csodálatát, aztán feje hirtelen lehorgadt, szomorúan mondta: – Ti át is mentek a vizsgán, de én...

– Ugyan! – Don hátba vágta Arielt, mire szegény fiú néhány percig levegőért kapkodott.

– Fejezzétek be egymás vizsgáztatását, leszállunk.

Lars arcán megjelent az a ritka feszültség, ami olyankor lépett fel nála, ha fontos esemény előtt állt.

– Don, a tájolóhoz. Ariel, pályaadatok ellenőrzésére felkészülni... Leszállásig három perc!

*

Hegyektől, kráterek körkörös szikláitól távol, síkság közepén magasodott Lanita. A kupola fehéres-sárgás színben verte vissza a napsugarakat, amelyekből a Marsra már jóval kevesebb jut, mint a Földre. A kupolaváros mellett egykor kiépített széles betonmező volt az űrhajók leszállóhelye. Az egész látvány egy kissé a fantasztikus tévéműsorokra emlékeztette a fiúkat. A kupola fölé nem kékes égbolt, hanem fekete űr borult; a távolban szakasztott úgy hunyorogtak a csillagok, ragyogtak sápadt fényű távoli galaktikák, mint a filmeken.

– Az egész úgy néz ki, mintha felfedezők lennénk egy idegen bolygón – ábrándozott Don.

– Ahol egy másik civilizáció már várost épített – intett Lars a kupola felé.

– Sebaj. Legalább lesz mit felfedezni.

Don figyelte a műszereket; minden rendben volt. Lars óvatosan a betonmező fölé vezette az űrhajót. Erős kézzel helyettesítette az automata pilótát. Leszálláskor nem szerette gépre bízni magát.

– Mi van a teleszkóplábakkal? – kérdezte.

Egyszerre igazi pilótának érezte magát, akinek döntéseitől több száz tagú legénység élete függ.

– Lábak készenlétben.

– Magasság nyolcvan... hetven... hatvan.... – sorolta Ariel a süllyedési adatokat.

A külső világ képét mutató képernyők narancsvörös fénnyel lobogtak – a rakétamotorok lángokat lövellve tartották a hajó hatalmas testét. Aztán egy döccenés – leértek a betonra. A teleszkópos lábak kiegyenlítették az ütődést.

– Hát ezzel megvolnánk. – Lars kikapcsolta a motorokat.

A hajótest remegése megszűnt, jóleső csend szakadt rájuk. Ariel óriásit nyújtózott, szeplős arcán jókora mosoly jelent meg.

– Hát akkor, társaim az űrben, mit fogunk most csinálni fél napig?

– Tudom, te enni szeretnél, mint üres perceidben mindig – szögezte le gyorsan Don. – De én nem szeretnék unatkozni. Vétek lenne itt ülni és nem használni ki az alkalmat. Ki tudja, mikor jutunk el ismét egy lakatlan városba?...

– Nem hiszem, hogy van ott valami látnivaló – intett Lars válla felett Lanita irányába.

– Nem hiszed, nem hiszed – dohogott Don. – És ha ott várnak ránk az igazi kalandok? Képzeld el, csápos fejű idegen szörnyek fészkelték be magukat egy elhagyott támaszpontra. Innen indítanak rablóexpedíciókat a földi emberek más marsi városai ellen...

– Fantáziád, az van – ismerte el Lars. – De most nem erre van szükség. Nem tudsz nyugodtan ülni néhány órát?

– Nem – ismerte el Don szemtelenül. – Brrr, nincs rosszabb a tétlenségnél.

– De van – mondta Ariel. – Ha valaki ostobaságokat csinál...

– No tessék, ez a filozófus is ellenem beszél... – Don az egyik képernyő elé ült, a készülék gombjait csavargatva pásztázta végig a vidéket, hol felnagyította, hol kicsinyítette a képet.

Lassan egészen belefeledkezett a dologba, és Lars remélte, minden baj nélkül átvészelik a kényszerű várakozás óráit. Ariel a tananyagra vetette magát; a kisbolygók övezetének fizikai állandóival és a Jupiter tulajdonságaival foglalkozott. Lars a beállt jótét csendben szintén jegyzeteibe merült. Hátha megkérdezi majd a bizottság, hogyan kell hatvan fokos dőlésszögű, laza talajú ismeretlen terepen baj nélkül letenni egy ötezerhatszáz tonna tömegű teherűrhajót – behunyta szemét, elképzelte a leszállás összes fázisát, maga előtt látta a ki-kilendülő mutatókat, a műszerek lámpáit.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el, Don kiáltására ocsúdott fel:

– Ember!...

– Mi van? – Ariel hatalmasat ásított, állkapcsai úgy csattantak össze, akár a krokodilé.

– Egy ember integet! – mutatott Don izgatottan a képernyőre.

– Káprázott a szemed – morogta Lars. – Nem is csoda, ha állandóan azt bámulod...

– Gyertek gyorsan! Felénk integet!

Ariel Larsra pillantott.

– Most meg őt kapta el a holdkór... – de azért mindketten felálltak.

Don híres tréfamester volt, és soha nem lehetett tudni, mikor mond igazat, mikor viccel. De most volt valami a hangjában, ami arra késztette barátait, hogy higgyenek neki.

– Nézzétek, a képen a város látható, helyesebben a kupola felénk eső főbejáratának zsilipkapuja. Látjátok azt a betonutat, amelyik a leszállóhelytől vezet a kapuhoz, és azt a kiszögellést ott jobbra? Mellette áll a fickó.

– Fickó, fickó... – morogta Ariel, és jól megnézte a képet. Aztán felkiáltott: – Jééé... Tényleg ott van!

– Hol? – dugta közéjük fejét Lars.

Szinte egyszerre nyúltak az egyik gombhoz; a gumioptika felnagyította, közel hozta a képet. Most már mindhárman világosan látták a piros szkafanderes alakot. Az első másodpercben nehéz volt megkülönböztetni a kupola sárgásbarna anyaga és a marsi kráterek vöröses háttere előtt. Furcsa volt a fénytörés játéka is. De megmozdult az ismeretlen, néhány lépést tett a zsilipkapu felé. Aztán...

– Intett! – kiáltotta Don.

Csakugyan. Az ismeretlen ember felemelte egyik karját, intett az űrhajó felé. Vagy nem is feléjük? Csak úgy tetszett ilyen távolból? Don újra a nagyítógombra vetette magát, eltekerte a kamera teleobjektívét, a kép beszűkült, a férfi alakja már kitöltötte csaknem az egész képernyőt.

– Láttátok? Megint intett!

– Mintha hívna bennünket – mondta Ariel halkan.

A másik kettőnek is ez járt az eszében, de nem merte kimondani.

– Hív bennünket a városba...

Az alak eltűnt. Lars mélyet lélegzett.

– Lanita kupolaváros lakatlan – mondta halkan.

– Egy fenét lakatlan – csapott az irányítópultra Don. – Hiszen láttad, legalább egy lakója van, ez a piros ruhás űrremete!

– Ráadásul valami okból szüksége van ránk – kontrázott Ariel. – Nem láttad, hogy integetett? Biztosan segítséget kért.

– Ha bajban lenne, iderohanna – ellenkezett Lars józanul.

– Kőszíved van – állapította meg Don keserűen.

– Annak a szerencsétlen embernek mi jelentjük az egyetlen reményt. A segítséget. A megmenekülést!

– Hagyjuk a nagy szavakat! – Lars keményen kitartott álláspontja mellett. – Az utasítás az, hogy itt kell kivárnunk, amíg elhalad a meteorraj, és folytathatjuk utunkat.

– U-ta-sí-tás?! – csodálkozott Don; szemöldöke egészen homloka közepére szaladt fel. – Ki utasított bennünket? Ha itt leszálltunk, azt csinálunk, amit akarunk, így is, úgy is várnunk kell néhány órát, addig benézhetünk a kupolavárosba.

Feszült csend támadt. Névleg Lars volt a háromtagú legénység parancsnoka. De tudta, hogy nem igazi űrlegénység ez. Ha nem egyezett volna bele, akkor is nekieredtek volna a fiúk. Nem akadályozhatta meg.

– Szóval lázadás a fedélzeten? – kérdezte.

– Szó sincs róla. – Ariel rögtön átlátta a helyzetet, nem akarta kenyértörésre vinni a dolgot. – A legénység két tagja tisztelettel engedélyt kér, hogy rövid, mintegy kétórás gyalogos felderítőútra mehessen a közeli objektumra.

Lars fellélegzett: így megkönnyítették a dolgát, és a Szabályzatnak is eleget tehetett.

– Rendben, ti menjetek, én itt maradok. Úgysem hagyhatjuk el a hajót mindnyájan egyszerre. Rádión tartjuk a kapcsolatot.

*

Negyedóra sem tellett bele, és Lars a képernyőkön pillantotta meg két barátját. A magasabbik, szürkésfehér szkafanderben Don, a kisebbik narancssárgában Ariel. No, igen, ha mindenáron expedíciót akartak szervezni, hát menjenek, gondolta. Visszatért a könyveihez. Nem először járt a Marson, több pezsgő életű nagyvárosban volt már, a homoksivatagot is látta közelről szüleivel, így most inkább elővette a tananyagot. Érezte, hogy Az űrhajós etikája című kötetben még sok olyan oldal van, amit csak egyszer olvasott el. Lapozgatta a fejezeteket. „Segítségnyújtás társainknak”, „Óvjad az újonnan felfedezett bolygók természeti környezetét”, „Teendők idegen lényekkel való találkozás esetén” és a többi meg a többi. Észre sem vette, mennyi idő telt el. Legalább másfél óra. No, most már hamarosan jönnek vissza a fiúk – gondolta, és a rádióadóra tévedt a tekintete. Meg kéne tőlük kérdezni, mennyire jutottak. Furcsállta is, hogy eddig nem jelentkeztek, pedig mind Don, mind Ariel nagyon szeret csevegni. az éter hullámain.

No, gondolta Lars, most majd én hívom őket. Lenyomta az adógombot, beleszólt a mikrofonba:

– XB-8-as hívja Dont és Arielt. Jelentkezzetek.

Az adás „kiment”, ezt látta az elektromágneses sugárzásjelző villogásán. Ennek ellenére nem jött válasz. Kis szünetekkel még kétszer ismételte hívását – semmi válasz. Bajban lehetnek, gondolta. Vagy nem hallják a hívást? Persze, bizonyos mértékig a kupola is árnyékol. De a Mariskának nagy teljesítményű adója van. És Lanita nem olyan nagy. A kupola árnyékoló hatása ellenére is hallaniuk kellene az adást.

De hiába próbálkozott, nem kapott választ. Egyre türelmetlenebbül hívta Dont és Arielt. Aggódni kezdett. Most már biztos, hogy valami történt velük. Komolyabbra fordult a helyzet. Mit is mond a szabályzat?... Ilyenkor értesíteni kell haladéktalanul a legközelebbi űrbázist. Még jó, hogy itt vagyunk a Naprendszerben, telis-tele van minden emberi településekkel, támaszpontokkal, űrállomásokkal. Mi lenne velünk valahol egy idegen galaxisban? – töprengett, és újra lenyomta a mikrofon gombját.

– XB-8-as hívja a Marsi Támaszpontot! Ezt a hívást is hiába ismételgette. – XB-8-as hívja a Négyes Űrszektor Irányítóközpontját!

Megint csak süket csend. Távoli, furcsa zúgás a készülékben. Az űr hangja?... Néha pattan egyet a készülék, recseg, de semmi...

– Most aztán én vagyok bajban – gondolta, lázasan kergették egymást fejében a gondolatok. Mi most a teendő? Még egyszer hívott mindenkit, de az eredmény most is lesújtó volt.

Akkor már döntött. Valami történhetett a fiúkkal, ráadásul megszakadt a rádió-összeköttetése minden lehetséges ponttal. Gyorsan az automata üzenetközvetítő szalagjára mondott két üzenetet. Az egyiket a fiúknak, arra az esetre, ha távolléte alatt visszajönnének a hajóra. A belső zsilipajtó nyílásakor a készülék majd – beolvassa a hangszórókba: „Fiúk! Rádióhívásra nem jelentkeztetek, elmentem utánatok a kupolavárosba. Most 13 óra 25 perc van, egy óra múlva visszajövök.”

A másik kazettára valamivel hosszabb üzenetet mondott rá: elemezte helyzetét, pontosan közölte az utolsó órák eseményeit és amit tett. Ezt a kazettát az automata akkor olvassa be, ha valamilyen külső rádióállomás hívná a hajót.

Ezután felöltötte kék szkafanderét, eloltotta a fényeket, ellenőrzött mindért műszert, lekapcsolta, amit kellett, és a zsilipkamrán keresztül kilépett a Mars felszínére.

*

Ahogy távolodott az űrhajótól, úgy szorult el a szíve. Megállt, visszanézett. A Mariska tompán csillogó ezüstös teste mozdulatlanul állt. Mögötte bársonyfekete, fenyegető űr, csillagok valahol irdatlan messzeségben. Lars megállt, elnézte a tájat. Mindig nehezen tudta elhinni, hogy amit lát – az csak látszólagos nyugalom. Az űrben minden mozog. A fénylő pontok, amelyek állni látszanak, valójában szédítő gyorsasággal száguldanak egymás körül. A Nap körül. A galaktika magja körül. Még belegondolni is szédítő. Az ember évek óta tanulja az összefüggéseket, törvényszerűségeket; mégis eljön olykor egy-egy ilyen pillanat, amikor csak áll, meredten bámulja ezt az egész mindenséget, és úgy érzi: semmit sem ért. Valahogy túl hatalmas gépezet mozog körülöttünk, időtlen idők óta. Bonyolult, sokrétű, elképzelni is nehéz, hogy milliárd évekkel ezelőtt is ugyanígy működött. Függetlenül az embertől. Nem volt emberi szem, nem látta, nem láthatta a világot. Az mégis volt, forgott, száguldott, változott, gomolygott, robbant, összeállt, porrá vált, összetömörült, létezett. És ez így lesz akkor is, ha ember talán már nem lesz a kozmoszban. És ebben a percben is milliárd dolog történik milliárd távoli világban, amelyeknek még a létezéséről sem tudunk... így elmélkedett Lars, aztán továbbindult.

A betonmező véget ért; keskeny út vezetett a város felé. A kupola egyre magasabbnak tűnt, ahogy közeledett. A Nap oldalról tűzött a tájra. Alig húsz méterre lehetett a zsilipkaputól – jól látszott az élénkpiros színekkel körbefestett, a kupolából kiálló háznyi rész –, amikor nyílott a zsilipajtó, és két alak jelent meg – egy magas fehér és egy alacsonyabb narancssárga űrruhás ember. A fiúk voltak.

– No végre, világűr lustái – mondta Lars a mikrofonba –, elromlott az órátok, vagy mi van? Hol voltatok ilyen sokáig? És miért nem válaszoltatok a rádióhívásaimra?...

Most sem kapott választ. Rosszat sejtve közeledett. A fiúk csak álltak. Don intett a karjával. A fülhallgatókban csak furcsa zúgást hallottak, közelebb mentek egymáshoz.

– Most... hallasz?

-... lom. Hallom... van itt...

– Mi történt, én is azt kérd...

– Recseg-rop... az egész.

– Mágneses vihar... ighanem... teorok...

– ...fene egye... Az ember kibesz... orkát, bereked...

– Valami zavarja... adást.

– Mariska!

Ariel kétségbeesett kiáltása áttörte még a hangzavart is. A kövérkés fiú mindkét karját kinyújtotta űrhajójuk felé, úgy kiáltotta: Mariska!... „Mint a reménytelenség szobra” – jutott még Lars eszébe, aztán ő is megperdült.

Hallani semmit sem hallottak, de látták, hogy vöröses lángok csapnak ki az űrhajó alól, és a hatalmas test lassan felemelkedik.

– A mi hajónk!

– Elrabolják a Mariskát!

Lars rádión hívni kezdte az XB-8-ast. Aztán bármilyen más rádióállomás jelentkezését kérte, amely hallja adásukat. De maga is sejtette, hogy mindez teljesen felesleges, mert közben a fülhallgatókban egyre-másra recsegett-ropogott minden.

– Ekkora szemtelenséget életemben nem láttam. Világos nappal kirabolják az embert – kesergett Don.

Ha nem űrsisak van a fején, hanem sapka, biztosan földhöz vágja dühében, még tán rá is tapos.

– Ráadásul... nem is a mi hajónk... kaptuk kölcs...

– Apáéknak... elszámolni velük...

– És még... mondtátok, nincsenek... űrkalóz...

– Akkor ez mi...

– Mint a középkorban...

– Menjünk be a városba – javasolta Lars, és ezt véletlenül társai is tisztán értették.

Arra gondolt, amíg itt ácsorognak, feleslegesen használják oxigénjüket az űrruhák palackjaiból.

A Mariska hajtóműveinek lángoló fénye már csak egy kicsiny pont volt valahol az űrben, aztán hamarosan az is eltűnt. Rettenetes érzés szorította el torkukat, úgy érezték, teljesen magukra maradtak.

Némán vonultak be a zsilipkamrába. A tágas, légüres helyiségben Don megnyomta a légeresztő gombokat. Szótlanul álltak néhány percig. Aztán levették sisakjaikat, amint a jelzőlámpák fénye pirosról zöldre váltott. A benti levegőnek kissé égett gumiszaga volt.

– Nem találtuk meg azt a piros ruhás embert – mondta Ariel.

– Tisztában vagytok vele, mi történt tulajdonképpen? – Lars hangja remegett. – Ismeretlen tettesek kicsaltak bennünket a hajóból, aztán valamilyen módon zavart idéztek elő a rádiókapcsolatunkban. Mindezt azért csinálták, hogy megkaparinthassák a hajónkat. Ez sikerült is nekik; mi pedig itt maradtunk egy szál űrruhában. Legalább ezer kilométerre a legközelebbi lakott településtől. És a sisakjainkba épített kis rádiókészülékeinkkel még csak segítséget sem tudunk kérni...

A fiúk – Don, Lars és Ariel – tehát ismét bajba kerültek, az izgalmak tehát fokozódtak ott a gyulai gyógyfürdő szabadtéri részének árnyékosában, a magas fák lombjai alatt leterített törölközőn....

Beszkenneltem végezetül néhány oldalt ízelítőül a Titok a kráter mélyén című képregényből. Ez a három fiú kalandjainak újabb folytatása, amelyik már az Általános Űrhajósképző Intézetben játszódik, vagy legalábbis ott kezdődik... és igen, fontos szerepe van az alábbi részletben a fent említett történelemnek is. 😇

Viszont, amikor amikor azt mondom, hogy Általános Űrhajósképző Intézet, akkor könnyűszerrel érthetem alatta akár azt is, hogy Starfleet Academy, hiszen mindig minden mindennel összefügg... 

És akkor már csak annyi hiányzik, végül még Wesley Crusher is beandalogjon ebbe a történetbe...