Némi tisztelgés Achilles Dent munkássága előtt

Csak azért, és semmi másért, mert megérdemli! Majd visszatérünk egyszer még erre is (meg arra is, hogy miért; amennyiben valóban a túlélésre játszik ez a blog...), de ez most nem az a pillanat, amikor túl sokat mesélnék minderről. Azt vettem ugyanis a fejembe, hogy – az adott és a lehetséges keretek között –, némileg szerényebben ugyan, de újrateremtem az egykor a JPTE honlapján működtetett kiváló honlapját. Vagyis annak csupán egy picinyke részét, néhány érdekesebb anyagát... Azt hiszem, kevés olyan, és akkora mértékű tragédia érhette a magyar képregényes társadalmat, mint ennek a weboldalnak az eltűnésre... Ha ebben a műfajban teremtett értéket a honi (és az azon akár még az óceánon is túlmutató anyanyelvi...) virtuális közösség, akkor bizony ez volt az.

Ahelyett, hogy itt most amolyan Wikipédia-szerűen bemutatnám őt az olvasóknak – már elnézést!, de... – előkerestem inkább Achilles Dent 23 című kötetét. A könyvet egyébként viszonylag gyakran forgatom (gyakrabban, mint esetleg mások...), vagy olykor görgetem is – más hasonló kiadványoknál talán rendszeresebben is –, hiszen a megjelenése után a szerző is küldött nekem példányokat belőle (egykor még a zentai címemre, ha jól emlékszem, de az is könnyen lehet, hogy korábban még az újvidékire, a Cara Dusana 30-ba...), tehát papíron is megvan, de később aztán az internetről is letöltöttem, long live PDF. Ez a viszonylagosság azonban persze még így is években mérhető... De évente-kétévente valamilyen formában mégis rendszeresen előveszem, olvasgatom, lapozgatom; és választok belőle valamit, s nem is mindig csak magamnak...
Afféle nagyzolás lenne persze az is, ha úgy fogalmaznék itt és most, hogy én vagyok a Családi Kör című hetilap versrovatának a szerkesztője, még ha ez így tényszerűen kijelentve igaz is... Arról van szó ugyanis, hogy az újság régi hagyománya, hogy a harmadik oldalán, a vezércikk mellett minden számban közöl egy verset. No, hát ezeket válogatom én! Mivel pedig ez nem egy hagyományos értelmében vett irodalmi rovat, nincsenek különösebb megkötéseim sem, egyetlen elvem, hogy egy szerző egy évben csak egyszer szerepelhet. Még ha olykor kedvezek is a kedvenceimnek... De ezen felül válogatok ide klasszikusokat (Ady Endre, Petőfi Sándor, Móricz Zsigmond, József Attila, Arany János, aki most hirtelen eszembe jut, hogy az utóbbi időben szerepelt...), kortársakat, pályakezdőket, ismerteket és ismeretleneket, befutottakat és fiatalokat, izgalmas egyéniségeket, ragyogó tehetségeket, szárnybontogatókat és igyekvő amatőröket, s valljuk be, időnként dilettánsokat is, teljes mellszélességgel és szándékossággal... Nevek megjelölése nélkül, mert úgysem ez a lényeg... Ha segíteni akarunk valakinek, akkor úgysem az az elsődleges szempont, hogy mit gondolunk róla, hanem az, hogy ő meddig tud eljutni az érvényesülésben.
No, de mindemellett lényegében azt, hogy én szerkesztem ezt a rovatot, legfeljebb csak azok tudják, akiknek elkértem hozzá a verseit... Gulisio Tímea, Lőrincz P. Gabriella is többször adott verseket, ezúton is köszönöm nekik, meg még sokaknak másoknak is... De olyan is gyakran előfordul, hogy mai szerzők korábbi köteteiből választok valamit, persze, leginkább a kedvenceimet. Másfelől pedig különösen izgalmasnak tartom, hogy rendszeresen egykor volt fiatalok fiatalkori verseit porolom és pókhálózom le, tehát előveszem a húsz-harminc évvel ezelőtti KMV-s műveket, vagy különböző lapok gyermekrovataiból emelek ki beküldött költeményeket, vagyis egészen apró nebulócskák első próbálkozásait. Vannak persze ezek között jobbak is, rosszabbak is, de annyiban igyekszem megmenteni ezeket a verseket, verselőzményeket, verskezdeményeket a feledéstől – menteni, ami menthető –, hogy ne múljon el annyiban a létezésük, a megszületésük és a fennállásuk, hogy egyszer egy kisgyermek megírta őket, vagy ő, vagy a szülei, vagy a tanítója beküldte a laphoz, ahol a szerkesztők beválogatták és megjelenhetett... de az a csöpp gyermekecske, könnyen lehet, hogy nem is ment a későbbiekben irodalmi, vagy irodalomközeli pályára, lehet, hogy a későbbiekben egyetlen sort sem írt le, lett belőle egy jó pedagógus, kiváló történész vagy geológus, atomfizikus, régész vagy révész, de akár kereskedő, asztalos, fodrász, kádár, bádogos, postás, zenész, pincér, vendéglátós, kőfaragó, bármi válhatott belőle... Kicsit megmentem, kicsit kimentem ezeket a régi verseket a feledés karmai közül, amikor újra az újság hasábjaira utalom őket, s bizony, be kell vallanom, nagyon élvezem az ilyesmit.
A szerkesztési szempontjaim tehát nagyon is szubjektívek, soha nem is próbáltam, nem is akartam ezt tagadni. Kad volem, volem, kad koljem, koljem...
Így hát nyugodtan beleférhet az is, hogy időnként – persze: nem tolakodóan – a barátaimat részesítem előnyben. Mert Achilles Dentet – így, ismeretlenül is – mindig is a barátomnak tekintettem, egyiknek a legközelebbiek közül. Mondjuk oké, itt van már a nyakunkon 2022 októbere, még néhány nap... A legutóbb pedig – ezek szerint immár két és fél esztendeje – 2020. március 26-án válogattam be egyik versét Néha szeretni címmel a Családi Körbe. Igen, könnyen lehet, hogy immár nagyjából egy évtizede, talán több is, eltűnt a szemem elől a távoli Amerikában, a régi honlapját a JPTE szerveréről pedig elnyelte a delete-gomb, mindez valószínűsíthető... S nyilvánvaló az is, hogy eltűnése, visszavonulása óta ma már csak kevesen emlékeznek rá, és jóval kevesebben ismerik a nevét, mint egykoron, a JPTE-s honlapjának fénykorában... Amikor csúcsra járatta a látogatottságát. DE! De akkor sem szeretném megengedni, hogy teljesen kiessen a neve a köztudatból, serény és kitartó aknamunkámmal tehát részben az is a célom, hogy fenntartsam nevének ismertségét. Megbecsültségét.
Ezért hintem hát el időről időről egyik-másik versét különböző fórumokon, hogy ismerjék meg az emberek, lássák az újságban kinyomtatva, a monitoron a nevét... Raktározódjon el a kisagyukban ez a betűkombináció: Achilles Dent. 😇

Különböző fórumokon – így például most itt is...
Sokadközlés a Családi Kör publikációja alapján:

   Néha szeretni

    Néha szeretni akartál
    Néha pedig búcsúzni
    A semmi órái peregtek
    Egy emberöltőn át
    Valahogy nem ment
    Nem láthattál mindig újat
    Nem volt szép
    Csak a mozzanat
    Görcsbe rándult csalfa szíved
    Átkoztál megannyit
    Továbbálltak belőled a fények
    Hiszen néha menni akartál
    Néha pedig szeretni

Ugyanez így nézett ki a Családi Körben:

     

     

     

     

     

     

     

Rejtő Jenőnek persze – más kérdés, hogy erről esélye sem volt senkinek megkérdezni őt (mégsem hiszem, hogy különösebben ellenkezett volna...) – igen nagy szerep jutott később a magyar képregény 20. századi történetében, az azonban teljesen véletlenszerű, hogy az itt csupán illusztrációnak szánt újságoldalak egyikén Balla Lajos – Laci épp róla írt....
Nézük, mire jutott a témával:

Rejtőtől Fizi Karcsin át a rejtőzködő vírusig

    Világomlás
    „Most vége... vége... emberek
    Bolond az mind ki vár remél
    Ősz van az űrben ősz hideg
    S a föld a sárga falevél”

Ki gondolta volna, hogy idézni fogom Reich Lipót Jenő 1923-ban, a trianoni trauma hatására megírt (nem hiszem, hogy örök emlékű) zsengéjét, mert nem ősz, hanem tavasz van, nem Trianon, hanem COVID–19 lehetne a kiváltó ok, de nekem mégis valahogyan találó e pár sor. Még akkor is, ha a szerző nem költőként, ellenkezőleg, P. Howard vagy Rejtő Jenő néven közölt keserédes írásokkal (nevezzük azokat ponyvaparódiáknak) vált híressé.
Nem tagadom, szokatlan a semmittevés, az otthoni bezárkózás. Hiányoznak a kézilabdaedzések, sőt, a fene sem tudja, mikor megtartásra kerülő választásokra való felkészülés zűrzavara is, de talán legjobban az utazás. Így kénytelen-kelletlen – a legújabb szóhasználattal élve – virtuális utazgatásba merülök, kalandozgatok az emlékeim között. Valahogyan minden mai eseményről, történésről, nyilvánosságra került értékelésről, magyarázatról a múltam, az ott lejátszódott eseményekről kellemes vagy kellemetlen, de abban biztos vagyok: megszépült emlékképei bukkannak fel.
Visszaemlékszem, úgy harmadik-negyedik osztályos általános iskolai tanuló lehettem, amikor a zentai Népkönyvtár állandó tagjaként „kinőttem” az ilyen korosztály számára ott található gyermekirodalmat (nem is volt az ilyen könyvekből sok), ráadásul a heti két alkalommal kikölcsönözhető öt-öt címszó szinte a semmivel volt egyenlő, hiszen, miután hazavittem (mondjuk kedden), azonnal elolvastam azokat, így türelmetlenül vártam a pénteket (igen érdekes, a hetipiac napjához kötötték a gyermekkönyvtár működését), hogy beszerezzem a következő adagot.
Így történhetett meg, hogy elkezdtem „falni” az ifjúsági irodalmat, mégpedig válogatás nélkül. Induláskor May Károly és Verne Gyula regényeit (akkoriban csak így – magyarosítva – volt feltüntetve Karl May és Jules Verne neve) olvastam. Eközben leltem rá a Fizi Karcsi kalandjai (Kovács Sztrikó Zoltán) című könyvecskére, na meg néhány Öveges József-műre is, és ma már tudom, ezek a tudományos ismeretterjesztő kiadványok voltak azok, amelyek később meghatározták az életemet. Úgyszintén volt még egy-két P. Howard-mű is, de akkoriban még azt sem tudtam, hogy a szerző Rejtő Jenő, vagy születési nevén Reich Lipót Jenő volt, a lényeg: megragadtak a humorukkal, majd amikor a hatvanas években hozzájutottam, a szerző szinte mindegyik könyvét elolvastam, hiába kísérelték velünk megtanítani, hogy ezek a valamikori filléres regények a giccs, a ponyvairodalom kategóriájába tartoztak, ezt valamiért én nem tudtam elfogadni.
Ami biztos: irigykedek magamra, magunkra! Akkoriban nem kellett választanunk az internet által felkínált lehetőségek sokaságából, mindenki megtalálta a saját lehetőségét, hogy elfoglalja magát, ráadásul még csak nem is unatkoztunk. Most, önkéntes karanténba zárva döbbentem rá, mit is jelent(ett) – akkoriban, na meg azóta is – számomra a könyv, illetve az olvasás.
Ebben az írásban nem kívánok magas, de még napi politikával sem foglalkozni, kerülöm még a szerbiai vírus- és karanténpolitikának nevezhető megnyilvánulásokat is. Pedig lenne miről ejteni egy-két szót, igencsak ki lehetne bővíteni az utolsó írásomban felsorolt visszásságokat. Hőbörögni sem akarok egyes intézkedések igazoltságáról vagy igazolatlanságáról. Ugyancsak górcső alá lehetne venni az egyre nagyobb számban megjelentetett összeesküvés-elméleteket (legyen szó azokban a háttérhatalmakról, az 5G-technológiáról, a mesterségesen létrehozott vagy „átszabott” vírusokról). Még arra sem vetemedek, hogy sorosozzak, trumpozzak, merkelezzek, putyinozzak, orbánozzak, pásztorozzak (a sort belátása alapján bárki szűkítheti vagy bővítheti), azon egyszerű oknál fogva: nem érdemlik meg! E pillanatban az egészségügyi szakemberek javaslata a legfontosabb a Földünkön élő minden egyes ember számára, azaz az előbb felsorolt politikusoknak is nevezhető személyek jelentősége történelmi távlatból szemlélve még a mákszemnél is kisebbre zsugorodott. Az én számomra (de remélem másokéra is) a legfontosabb ez: lassítsuk le a COVID-19 vírus terjedését, maradj(on) otthon! Ha nem sikerülnek az erőfeszítések, akkor senkit (legyen bármilyen nemzetiségű, egyszerű ember, szakember, tudós vagy politikus) sem fog Reich Lipót Jenő egyik utolsó verse boldogítani!

    Sír (a) felirat

    Ki itt nyugtalankodik csendesen,
    Író volt és elköltözött az élők sorába.
    Halt harminchat évig, élt néhány napot,
    S ha gondolkozott, csak álmodott
    Néhány lapot. S mikor kinevették:
    Azt hitte, hogy kacagtatott.
    Most itt fekszik e nehéz
    Temetői hant alatt,
    Zöld koponyáján kiüt a csira
    És azt álmodja, hogy él.
    Szegény. Béke hangjaira!
    Ámen.

(Ifjúkori zsenge, amit 1942 végén, munkaszolgálatosként gondolt újra. 1943. január 1-jén halt meg Jevdakovóban, Ukrajnában.)

Balla Lajos – Laci

(Családi Kör, 2020. március 26.)

REICH LIPÓT JENŐ, ISMERTEBB NEVÉN REJTŐ JENŐ, VAGYIS P. HOWARD

Ballával ellentétben azonban Kocsányos Pálma kollegina nagyon is akart napi aktualitásokkal, elevenbe vágó politikai témákkal foglalkozni:

Mi lehet az a rettenetesen fontos dolog, amit a két vezető nem tud telefonon elintézni?

Felfordult a világunk. Méghozzá fenekestül. Az egész eddig ismert világunk. Ami néhány napja még teljesen természetes volt, ma már szinte elérhetetlen. Egy jó kis kora esti séta? Egy hirtelen ötlettől vezérelt vasárnapi ebéd a nem túl drága kifőzdében? A gyerekek „lepasszolása” a nagyszülőkhöz egy görbe este vagy egy nyugiban eltöltött hétvége reményében? Felejtős.

Felejtős a barátokkal való sörözés a már-már szinte tavaszias időben valamelyik vendéglő teraszán. Felejtős a mindig a legrosszabbkor elfogyó vécépapírért való kiugrás a boltba, felejtős a szomszédasszonnyal való megszokott kávézás, felejtős sokaknak a munkába járás…

Minden, amit eddig megszoktunk, felejtős.

Van, akiket ez rettenetesen megrémít. Az emberi természet már csak olyan, hogy nem feltétlenül örül a változásoknak, annak meg biztosan nem, ha a dolgok hirtelen rosszabbra fordulnak. Van, akit megijeszt ez a furcsa, ismeretlen, láthatatlan kór, amely az egész világot elborítja. Csak nézi, hogyan tűnik el minden, amit szeret, a Forma–1 idénynyitó futamától a Bajnokok Ligája meccsekig, nézi az egyre sokkolóbb képeket az olaszországi kórházakból, a halottakat szállító katonai konvojokat – miközben kinn hét ágra süt a nap, és a legkevésbé sem tűnik ijesztőnek a világ. És mégis az. És hiába keres bármit, ami nincs kapcsolatban a COVID–19-cel, egyszerűen nem talál. Az élet minden pórusát áthatja a vírussal való foglalkozás.

Van, aki megszállottan magyarázatot keres. Úgysem mehet sehova, úgysem csinálhat semmit, hát az internetet bújja, próbálja megérteni, hogy mi történik velünk. És mivel a valós magyarázat nagyon tudományos, ami, valljuk be, legtöbbünk számára nem igazán érthető, elvégre nem vagyunk virológusok és/vagy mikrobiológusok, az érthetőbb „magyarázatok” felé fordulunk. Kinek van kedve azzal foglalkozni, hogy mi az a tobzoska, és hogyan cserélte ki a benne lévő vírus a genomjait (a mijeit?) a denevér vírusával? Nem egyszerűbb akkor már inkább elhinni, hogy valami gonosz emberek azért szabadították a világra ezt a borzalmat, hogy a rivális államnak, nemzetnek ártsanak vele? Vagy csak úgy, romlottságból. Vagy véletlenül. Vagy bármi, ami nem tartalmaz olyan szavakat, mint például a génszekvencia… És ha valaki rámutat, hogy azért ez így elég naiv, máris meg lehet sértődni…

Van, aki megrántja a vállát, hogy hát, ha ez van, akkor ez van, ezt kell szeretni. Alkalmazkodik teszi, amit kell, nem teszi, amit nem szabad. Úgy van vele, hogy jó, túléltük a hiperinflációt, a háborúkat, a bombázást, meg azóta is még néhány dolgot, hát csak túléljük ezt is. Vélhetően neki a jobb.

Azonban az ebbe a csoportba tartozó embernek sem könnyű. Ugyanis a hiperinfláció, a háborúk és a bombázások esetében valahogy mindig egészen pontosan meg lehetett határozni, hogy honnan fenyeget a veszély. Az ember tudta, hogy minden adásvételt német márkában kell lebonyolítania, tudta, hogy melyik csempésznél tudja beszerezni, amire éppen szüksége van, meg azt is, hogy a munkájáért kapott pénzt vagy eleve valutában kell kérnie, vagy azonnal arra kell váltania. Noha „Szerbia soha nem állt háborúban”, azért mégis lehetett tudni, hogy mozgósítások idején például nem kell otthon aludni, hogy végszükség esetén el lehet menekülni az országból, hogy a menekülttáborokban, ha jó nem is, de biztonság azért lesz… A bombázásokkor is valahogy pontosan tudtuk, hogy sokkal veszélyesebb bekapcsolni a tévét, mint elmenni dolgozni…

Most viszont azzal kell szembesülnünk, hogy a veszély mindenhol ott van – és mindenhol láthatatlanul van jelen.

Ilyenkor kellene valami kis segítség, valami útmutatás, irányba fordítás.

Ilyenkor fordul az ember a hatóságok felé. Abban a reményben, hogy „azok ott, fent” csak tudják. És megmondják. Vagy megmutatják.

És akkor aztán igazán van mit látni. Például az államfőt, aki a legnagyobb ripacsokat megszégyenítő módon nyomja a nagyon rossz stand up-ot sajtótájékoztatónak álcázva, kamerába ordítozva, hogy érted haragszom, nem ellened, olyan mondatokra ragadtatva magát, amelyeket aztán már másnap megcáfol – és eszébe sem jut bocsánatot kérni érte.

Vagy kormányfőt, aki adott nap reggelén még megfenyegeti, a nemzet ellenségének tekinti azt, aki az iskolák bezárásáról beszél, ugyanazon a napon este pedig bejelenti, hogy hát az iskolákat bezárja. És a szeme sem rebben, miközben a másnapi lapok címlapján még a reggeli állításait harsogják világba az öles betűk.

Amikor az országok lezárják határaikat (Szerbia például a saját állampolgárai előtt is), az államfő és a kormányfő hetente találkozgat. A nemzeti ünnepet feledve ül gépre, hogy elrepüljön Belgrádba valamiről tanácskozni az államfővel. Ő aztán egy hét múlva pénzügyminiszterével a hóna alatt repül Budapestre, a találkozókról készült fotók tanúsága szerint kesztyű és maszk nélkül, egymás szoros közelségében a kormányfővel egyeztetni.

Ugyan mi lehet az a rettenetesen fontos dolog, amit a két vezető nem tud telefonon elintézni? Mi az, ami miatt hetente személyesen kell találkozni? A sablonszöveg, miszerint a koronavírus elleni küzdelmet akarják összehangolni, még egy, az átlagosnál hiszékenyebb ember számára is legalábbis megmosolyogtató…

Azt mondja a belgrádi külügyminiszter, pontosan abban az időben, amikor a budai karmelita kolostor udvarán sétál a kormányfő és az államfő, hogy minden szerb állampolgár, aki Szerbiába jönne, kivétel nélkül azonnal a maróti hatósági karanténba kerül. Vajon a rendelkezés vonatkozik az államfőre és a pénzügyminiszterére is? Aligha, hiszen másnap ismét a kamerák előtt láttuk az omnipotens „nemzet atyját”. Természetesen ismét arcmaszk és kesztyű nélkül, de legalább más emberek szoros közelségében.

A kisember tehát „azoktól fenn” sok támaszt nem remélhet. Akármilyen csúnya idegen szavakat használnak is, mégis forduljunk inkább a tudósok és orvosok felé. Ők, ha köznyelven érthető magyarázatot nem is adhatnak mindarra, ami velünk és körülöttünk történik, legalább azt meg tudják pontosan mondani, hogy mit tegyünk, és mit ne tegyünk.

Az legalább érthető.

Kocsányos Pálma

(Családi Kör, 2020. március 26.)

ORBÁN VIKTOR, MAGYARORSZÁG MINISZTERELNÖKE VASÁRNAP BUDAPESTEN TALÁLKOZOTT ALEKSANDAR VUČIĆTYAL, SZERBIA ELNÖKÉVEL

Mint mindebből már egyértelműen látszik is, ebben az időszakban – két évvel ezelőtt tavasszal – a koronavírus-járvány volt a vezető téma. Talán éppen ezért érdemes odafigyelnünk egy tudósításra a hírrovatból is, Fülöp Timi, a kiváló színésznő ugyanis akkoriban varrónőnek állt...

Egy színésznő varrja a védőmaszkokat Szabadkán

A Szabadkai Népszínház művészei is kényszerpihenőn vannak, nincsenek előadások, és a próbák is elmaradnak. Fülöp Tímea színésznő a Vajdasági RTV-nek nyilatkozva arról beszélt, hogy szeretné hasznosan tölteni ezt az időszakot: fontosnak tartja, hogy segítsen, s akár életet is menthet a védőmaszkokkal. „Kiírtam a Facebookra, hogy ha valakinek van anyaga, szívesen varrok belőle ágyneműt vagy terítőt, tehát valami egyszerűt, mert kezdő vagyok. Rákérdeztek, hogy maszkot nem varrok-e. Mondtam, hogy dehogynem! Utánanéztem, hogy kell csinálni, és nekiláttam. Aztán kiposztoltam az első maszkot a Facebookra, és mindenki nagyon el volt ragadtatva. Innen jött az ötlet, hogy mindenki, akinek nincs, nyugodtan jelentkezhet, én gyártom, és adom, küldöm tovább” – mesélte a művésznő.

(Családi Kör, 2020. március 26.)

No, de ezzel már jócskán eltértünk eredeti témánktól – megint szét- és túlbeszéltem magam (csak a szokásos...) –, hiszen Achilles Dent verseitől érkeztünk el egészen idáig. Választottam most ide tőle még egy verset, kivételesen csakis és kizárólag erre az alkalomra:

    A vágy

    Onnan jöttem, ahol a szelek hidegek

    És az igazság kulcslyukakon át látható

    Nevetek, a bensőmet végleg a vágy ölte meg

    ...különös vágyódás sohasem verő szívek után

    Hiszen

    Elkezdheted, de abba nem hagyhatod

    Megadhatod magad, de fel nem adhatod

    Kétségbeesett vicceidet dadoghatod

    egy világnak, amely szeretettel ölel

    Égő házak képeiről álmodom

    Körülszaladom a szelet

    Számba szivárog a nedvesség

    keresztülhalad ajkaimon

    Egyenest a meredek hegyeknek tartok

    „Ne légy magányos” – ezt mondtad nekem

    De ne aggódj, most már a magányosság elkerülhető

    Mert ezt az idő is megmutatta nekem

    Lehetsz te éppenséggel bárhol

    Most későre kell, hogy járjon

    Talán már éppen alszol

    Én teljesen ébren vagyok

    Megesküdhetek, nem én voltam

    Én még olyan szelíden csináltam

    ...majdnem lassan

    Felemelem fejemet a nehéz paplanok közül –

    Lábamat a földre helyezem

    Elmetszem csuklómat egy rossz gondolat miatt

    És keresztülrohanok az ajtón

    Odakint a járdán a sötét is nesztelen

    Csak a hajnal várakozik álmatlanul

    Én itt kóborlok az utcákon nélküled

    S ezalatt a nyár kifakul

    ...a belvárosban az éjszakákon

    A hideg szelek kabátom alá nyúlnak

    A halál mindig reggelente jön

    Hír nélkül és kedvtelenül

    Nem akarok a mások tekintetétől függeni

    Mert nem tudok már egyke lenni

    Én tudom, hogy megcsináltam –

    Amint a levegőben szaladok

    Elértem, hisz ezt akartam –

    Ezentúl végleg egyedül vagyok

    Kinyílnak bennem az elzárt gondolatok

    Addig megyek, amíg a tél el nem fog

    „Aludj...” – írtad

    „Aludj, drágám” – egy levélben valahol

    Ó, de hogyan is alhatok a hangoddal a fülemben

    És egy óceánnal közöttünk

    És ezzel a sok hellyel az ágyamban

    Mikor ő izzik a sötétben

    És én gyengülök a látványtól

    Ettől a lélegző szépségtől

    Akiben elrejtőzhetek

    Odakint egy világ van tele olyan emberekkel

    Akiktől félek

    Igen, amikor ő parázslik a sötétben

    Engem magával ragad a látvány

    Tudom mi az, amire életem hátralevő részében szükségem lesz

    A nyughatatlanság nálam genetikus tünet

    Állandósult elmúlás, mit az idő meg nem szüntet

    Erre a világra szélesre tárt szemekkel születtem

    De már csak csonka hold lebeg fellettem

    Az éjszakában megjelentek

    ...a beesett szemek

    És a fájdalom ebben az ordításban

    Egy alak a sötétben...

Mindez pedig most csak azért van, mert... Achilles Dent valamikor a kilencvenes években dolgozta fel webes felületén, a JPTE szerverén a Hogyan esett bele Obelix a varázslébe? című történetet, tizenöt felvonásban. Ezt próbálom meg az alábbiakban, a rég akkor elmentett oldalak alapján az ő változatában újrateremteni...

Máris lehet nekem ehhez sok sikert kívánni!

Armorikában születtem, mint tudjátok. Ott tettem meg elsõ lépteim. Ha fel is nőttem, nagyra nem. Elég kicsi voltam mindig, akárcsak a szüleim.

Anyukámat magassága miatt apukám kismamának hívta. Erre ő mérgesen tudatta: ha nem hagyja abba, nem lesz vacsora, ám végül mindig elnevette magát, és elkészítette specialitását: a csöppet sem kicsi vadmalacsültet.

Örültünk ennek, akárcsak a szomszédbeliek.

– Fiam, egy napon nagy és erős harcos leszel, akárcsak az apád!

Sok barátom volt. Trubadúrix, aki bárd akart lenni nagykorára, és ez sikerült is mindenki nagy-nagy bánatára. Önmûködix, akinek apja volt fegyvereink kovácsa, és sokan mások. Mégis, a legjobb barátom a kis Obelix szomszédom volt. Egy kőhajításnyira lakott, és ez nem is olyan vicces annak tudatában, hogy apja menhíreket készített.

Obelix nagy volt a korához képest – az élelméért rajongó, kedves, érzékeny gyermek. És bár meglepő, Obelix nem volt nagy verekedõ. Puhányságának hála, gúnyolta a sok barátja. Obelix csak mosolygott szelíden, és nekem gyakran kellett megvédenem.

Úgy hiszem, barátságunk ezzel mélyült el, erre utaló jel, hogy tízórai sült vadkanját megosztotta velem.

– Hahaha! Obelix egy puhány!

– Ha csúfolni mered a barátomat, velem gyűlik meg a bajod!

Az iskolai druidák – mert már az időszámítás előtt is voltak iskolák – körében kötelezően kellett a diploma, és Gétafix volt a legdiplomatikusabb druida.

Mi sokat változtunk, de Gétafix hosszú, fehér bajusza és hosszú, fehér szakálla ugyanolyan volt akkoriban, amilyen ma.

Ő mindent tudott, és amit fülem tőle hallott, az agyam elraktározta. Mértant oktatott, és megtanította kiszámítani a menhír-térfogatot. Számtan leckénk is volt: ha egy gall három rómait ver meg, akkor hány rómaival teszi hat gall ugyanezt? Földrajzot tanított (minden út Rómába vezet), aktuális eseményeket (beszámolt a hős gallokról és a római főmuftiról, Julius Caesarról), a természettudományokba is bevezetett (taglalta a vaddisznók viselkedését és elkészítését), és persze oktatta a gall nyelvet.

– Nos, Obelix, ki a római főmufti?

Hencegésnek tűnhet, de elmondom, hogy az iskolában brillíroztam, s a legjobb tulajdonképpen én voltam.

Obelixről hasonló jót nem mondhatok. Szita agya, eszement ábrándozása a druidát gyakran dühbe hozta. Így tanítás után – szinte minden nap – segítettem őt a házi feladatban. Emlékszem, finom volt az anyukája teája, és mit gondolsz, mi lehetett a specialitása? Sült vadkan!

– Kettő plussz kettő kevesebb-e, mint a három meg az egy?

– Nosz, asz attól függ, hoty vatkan, vagy jómaji, Asztejix!

Néha rómaiak támadták meg a falunkat. Ilyenkor jó sorunk volt: az iskola be volt csukva, mert a druida apáinknak a varázsitalt porciózta, akik boldogan mentek az ütközetnek, Vitalix főnököt követve.

Azt kívántuk, bárcsak elég nagyok lennénk, és mi is egy jót verekedhetnénk. Persze nem túl szép dolog a harc, de a rómaiak kezdték, és legyünk őszinték: a gallok örülnek egy jó kis csihi-puhinak.

Apáinktól zengett a környék: „Tutatiszra!”, „Belenoszra!”, „Dilisek ezek a rómaiak!”

– Hát... mindig elvárják, hogy jelen legyünk, de megmukkani nem szabad...

Még nagyobb élvezet következett, amikor a harcosok a trófeákkal – főként római sisakokkal hazatértek. Egymás hátát veregették, és nevettek, ahogy támadóik ijedt arcát felidézték.

Akkor aztán, megünnepelve a diadalt vezéreink nagy bankettet rendeztek, és ez alkalomból nagy mennyiségű, hagyományos ételt, sült vadkant ettek.

Komolyan kedveltük a rómaiakat emiatt!

– Esz nem igasszágosz! Mindík cak a nadok jutnak asz asztalhoz ész asz élveszethez!

Egy nap, amikor a rómaiak támadtak (apáink, bátyáink a harcban voltak, anyáink készítették a sült vadkanokat), mi, kis gallok magunkra hagyatva azon tűnődtünk, hogy mivel üssük el az időt.

„Menjünk neki a rómaiaknak!” – javasolta Bionix, az osztály legerősebbje. Igen kemény srác volt, más nem is érdekelte, csak a pofonok és a jobb horgok. Mindenki egyet is értett vele, engem kivéve.

Megtudakoltam, hogy honnan kerítsünk rómait?

„Legyen római Obelix” – válaszolta Bionix. „Mi leszünk a gallok, Obelix meg a római had.”

Nem akartam játszani, de a többiek „Tutatiszra!”, „Belenoszra!” kiáltással nekiestek Obelixnek, akit ezzel láthatólag megleptek. Persze siettem a védelmére, és őszintén bevallom, jót verekedtünk.

Amikor végezetül ráuntak, szegény Obelix csak ült, monoklival a szeme alatt, vérző orral szipogva.

„Ez nem mehet így tovább! – mondtam neki. – Tanulj meg védekezni!”

„Renben – szólt Obelix –, hogyan?”

– Megmondtam, hogy hagyjátok Obelixet!

– Ó, igen?

„Elmegyünk Gétafixhez – szóltam Obelixhez – és iszol kicsit a varázsitalból. Eleget ahhoz, hogy a többieket megleckéztethessed.”

„A durida kunyhójába? – hápogta. – De hisz’ azt  nem lehet! Félek!”

Hát igen, Obelix gyáva is volt, úgy vélem.

Nemcsak attól tartott, hogy az ég a fejére rogy, ahogyan mi, de apróbb dolgoktól is, akár egy római. Azért mégis rávettem, s bár falevél módjára remegett, végül megadólag beleegyezett.

Hogy őszinte legyek, nem voltam büszke magamra. Kicsit úgy éreztem, ahogyan egy vadkan a gall győzelmi éjen.

A falu majdnem üres volt, láthatatlanul közelíthettük meg a kunyhót.

– Siess, Obelix!

– Én szietek, cak a lábaim nem.

A küszöbnél haboztunk egy pillanatig, de aztán bementünk. (Én cibáltam be Obelixet. Azzal érvelt, hogy nem kell megleckéztetni a többieket, szórakozni nekik is lehet.)

Sötét volt a kunyhóban, a látvány mégis lenyűgözött: tele volt aranysarlókkal, fagyönggyel, gyógyfüvekkel, üstökkel és különös szerszámokkal.

„El innen, gyorsan!” – szólt szegény Obelix reszketve, mint a vadmalackocsonya. (Úgy kell készíteni, mint a gyümölcszselét, csak gyümölcs helyett vadmalacot kell beletenni.)

Egy nagy üst állt a kunyhó közepén, varázslével csordultig telten. Furcsa illat áradt belőle.

– Pszt! Ne csapj zajt!

– Nem én capom, hanem a téjdem.

„A varázslé! Abban az üstben van” – suttogtam.

Nagy meglepetésemre Obelix nem tiltakozott tovább. Még a reszketéssel is felhagyott. „Tutatiszra, de jó a szaga! – mondta. – Egy kicsit belekortyolok!”

Segítettem neki felkapaszkodni az üst peremére, és javasoltam, hogy igyon, míg én a bejáratot kuksolom.

Ahogy kinéztem, ki érkezett éppen?

– Gyorsan, mesélje el, mi történt, Asterix nagybácsi!

– Szép napok voltak, nemde Asztejix?

Ahogy gondoltátok, Gétafix volt az! A csata előbb fejeződött be a vártnál. (Később tudtam meg, hogy a rómaiak nem csatázni, hanem fegyverszünetet kötni jöttek. Akkorra sikerült felfogniuk, hogy elvesztették a háborút.)

„Obelix! – suttogtam visszafordulva a kunyhóba – rejtőzz el! Itt a druida, egész közel!”

Csobbanást hallottam, de nem volt időm megnézni, mi okozta, mert a druida mellettem bemasírozott a házikóba, és közben kedvesen rám mosolygott. Nagyon aggódtam Obelixért.

Családi hagyományunk, a római sisakok gyűjtögetése, apáról fiúra szállt.

Ekkor, pár perc elteltével meglepődött sikolyt hallottam, és a druidát láttam, ahogy a házikóból kirohan Obelix barátommal a karjaiban. Az én nagyon boldog, alaposan átázott barátommal.

„Ez fantasztikus! – szólt a druida. – Egy teli üst varázsitalt hagytam hátra, és mit találtam? Egy üres üstöt, és egy fiúcskát teli varázsitallal!”

– Az én szegény kisfiam! Oly törékeny és zsenge.

Obelix, aki elégedetten vakarta pocakját, nem vesztegette idejét. Elsietett megkeresni a barátait, hogy bejelentse igényét egy visszavágó verekedésre.

Attól a naptól kezdve senki sem űzött csúfot belőle. Ez a történetem vége.

Most mennem kell, Obelix meghívott, vár rám az ebéddel.

Feltételezhetően a sült vadkan már tálalva van.

– Kövér kis ütközet volt, ugye, Obelix?

– Kit nevezel te kövérnek?

Vége

...illetve most kezdődik

De még nem egészen...

Annyiban ugyanis nincs vége még, hogy tartogatok ide még egy verset Achilles Denttől a befejezéshez, a lezáráshoz is:

    Nem szereznek vissza

    Nem szereznek vissza többé...

    Pont mikor kezdtem jól érezni magam

    Telefonáltál

    Sosem vágytam a magányt

    Nem akartam a magányt

    Gyűlölöm, amikor hazaviszlek

    Túl sokszor akartam nemet

    Nemet mondani

    Akartam, hogy feleselj, akartalak

    Hallani ellenkezni

    Van egy érzelem, melyet nem tudok elrejteni

    Képtelen vagyok a küzdelemre –

    Hogy megtudjam, mi történik

    Nem küzdöttem

    Látni akarlak újra

    Újra, újra látni akarlak

    Nem szereznek vissza többé

És mindjárt választok is még egy verset tőle a Családi Kör október 27-i számába, hiszen az idén még nem szerepelt a rovatban...

A történetünk tehát valóban folytatódik majd – hamarosan!